Rengeteg dolgot kéne mesélni, de nehéz... mert itthon mindig csak a rohanás van.
Pl. szuper utak vannak mindenfelé, szépek, simák, szélesek. És személyautó alig van, mindenki legalább egy 9 személyes kisbusszal nyomja: az Antalyai öbölben bármikor adódhat úgy, hogy egy rakat túristát kell ide-oda szállítani. És baleset nincs, bár a piros lámpa csak annyit jelent, hogy a jobbérzésű buszsofőrök 120-ról lemennek 100-ra, halványan előrehajolva beleskelnek a keresztútra, aztán visszakapcsolnak 4-esbe és zummneki.
Mindenhol kutyák és macskák kóricálnak: nagyon kedvesek. A fülükben barna klipsz: az összes városban összegyűjtik a kóbor állatokat, sterilizálják, beoltják, kezelik és újra elengedik - de már fülbevalóstul.
És minden török nagyon kedves! És barátságos, beszélgetős, viccelős. És a birkát és a csuszpájzos édességeket szeretik, pont mint én :)
A szállodában (ami nem is Alanyában volt igaziból, hanem Okurcalarban, 30 km-re nyugatra) mi az utolsó vendégek közé tartoztunk: szombat hajnalban jöttünk el - aznap zárt be a szálló is áprilisig. Pénteken ennek örömére óriási tüzijátékot rendeztek. Amúgyis ilyenkor a legjobb odautazni szerintem: a tenger fantasztikusan jó; napközben annyira van csak meleg, hogy néha a vízbe kívánkozzon az ember, de azért még legyen ereje mozogni is: mert ugye akadt olyan, akinek fociznia is kellett ám, nem csak pihizni, mint nekem. És már nem volt sehol tömegnyomor, mert a túristák nagyja őszre hazaszáll.
És az egészen elképesztően gyönyörű Pamukkale mellett van még ezer, majdnem ugyanilyen csodálatos látnivaló.
Ennél sokkal-sokkal hosszabb bejegyzést lehetne írni már csak erről az egy hétről is, de most ennyire fussa. Meg azért talán a képek is mesélnek picit (klikk a naplementés Fügére).
